13. fejezet

Már régóta ébren vagyok és a második bögre kávémat iszom. Ikerrel ébredtem és halkan kísértem le a recepcióig, hiszen ma már indult is vissza Spanyolországba, hiszen várt rá a felkészülés újabb szakasza. Hamarosan itt a világbajnokság… Részben utálom… Részben pedig reménykedek, hogy a csapat kemény munkájának meg lesz a gyümölcse… Egy esetleges győzelemmel. A telefonomra pillantottam és megnéztem mennyi az idő amikor Isa lassan megmoccant a kanapén. Elmosolyodtam és a másik bögrét felvettem az asztalról és odanyújtottam neki amikor felült.

- Szia. Hoztam neked kávét.-szólaltam meg kedvesen.- Remélem nem baj.

- Köszönöm.-vette el azonnal és bele kortyolt. Leültem a kanapé szélére és azon gondolkoztam mit is mondhatnék neki.

- Hogy vagy?-kérdeztem rá csendesen, mire keservesen felnevetett.

- Azt akarod tudni, hogy mi történt ugye?-túrt a hajába idegesen.

- Nem akartalak leteperni ezzel a kérdéssel.-ráztam meg a fejem.

- Robert megcsalt.-jelentette ki hirtelen.

- Tessék?-csodálkoztam el. Sok mindent gondoltam, de ezt nem. Robert Kubica nem az a csapodár férfinak tűnt eddig, de úgy tűnik tévedtem. Legalább is Isa ezt mondta ki az előbb.

- Igen jól hallottad Natalien.-kortyolt bele a kávéjába és hatalmasat sóhajtott.- Amíg én Jerezben voltam veletek akadt össze valakivel. Nem volt hajlandó elmondani azt, hogy ki volt az… Csak annyit mondott, hogy ez történt.

- Sajnálom Isa.-suttogta.

- Nem kell. Ezt már nem tudom visszacsinálni.-rázta meg a fejét.

- Mi lesz veled most?-ráncoltam a homlokomat.

- Dolgoznom kell és valahogy túl teszem magam rajta. Idővel minden sikerülhet.-sóhajtott fel a lány…

…Próbáltam higgadt maradni egész reggel, de igazából nehéz volt. Isaval végre közelebb kerültünk egymáshoz, de bánt az ami vele történt… Tegnap ahogy padlón volt és ma sincs a legjobb állapotba… Azonban tudom csak a látszat kedvéért tartja magát. Hogy senki se vegye észre, hogy semmi sincs rendben. A sokadik kávémat iszom éppen és arra döntöttem most már megkeresem Sebastiant és Tommit, hogy megtudjam ma mi a program, amikor a lengyel férfit pillantottam meg magam előtt.

- Robert Kubica!-szólaltam meg hangosan és szigorúan, hogy rám figyeljen. Morogva fordult felém.

- Mit akarsz tőlem González?
- Miért csináltad ezt? Miért?-álltam neki pampogni pedig tudom nem sok jogom van hozzá.
- Nincs közöd hozzá.-vágta rá Robert és hátat fordított nekem. Ő ennyivel el akarta intézni a dolgot de elkaptam a karját, hogy ismét figyeljen rám.
- A barátnőm kisebb idegösszeroppanást kapott tegnap este és ma elmondta miért. Nem ezt érdemelte.
- Akkor számított neked valamit Isa, amikor eltűntél?-csattant fel hirtelen a lengyel és ledermedtem.- Hát nem! Érzéketlen nőszemély vagy, aki ne prédikáljon itt nekem! Nem foglalkoztál se Isaval, se Sebivel, de még Heikkivel se. Helyedben eltűnnék újra és soha többet nem jönnék vissza.-kiabált velem a Renault pilótája. A következő pillanatban egyszerűen képen töröltem. Jó tudom, hogy igazából minden szava jogos és meg is érdemlem… De már pofon vágtam… Könnyeimet törölgetve indultam el újra megkeresni a fiúkat…

…Csütörtök este van és egy ideje a szobámba dekkolok és már a sokadik ruhát próbálom fel, hogy eldöntsem melyik az amelyik nem túl kihívó erre az alkalomra. Be kell vallanom fogalmam sincs hogyan kell öltözni egy ilyen eseményre… Hogyan kell viselkedni egy olyan beszélgetésen ahol arról van szó, hogy sajnálom azt amit tettem, de azóta mind a ketten új életet kezdtünk. Egy szolid fekete szoknyát vettem fel és egy fehér felsőt. Hajamat leengedtem, ami laza fürtökben omlott a vállamra. A sminket se vittem túlzásba, hiszen már a recepcióról szóltak, hogy a taxi megérkezett.

15 perces út után érkeztem meg az étteremhez. Csendes és családias helynek tűnik és tudom ez azért van leginkább, hogy eltudjunk bújni és nyugodtan tudjunk beszélgetni. Ahogy beléptem az ajtón Heikki azonnal felpattant, és ezzel részben elárulta magát, hogy figyelt mikor érkezek.

- Szia.-léptem közelebb hozzá és mosolyogtam.- Sajnálom ha sokat vártál rám.

- Szia.-kaptam először két puszit tőle és kihúzta nekem udvariasan a széket.- Nem késtél se mennyit. Nyolc óra van ahogy megbeszéltük.

- Te mondtad, hogy 8-ra jöjjek ide.-húztam meg a vállam miközben helyet foglalt előttem.

- Ez is igaz.-nevetett fel. Először rendeltünk ételt és italt is. Kicsikét kínos volt ez a csend. Nem tudtam és nem is akartam megszólalni. A pincér letette elénk a poharainkat és mi szinte egyszerre biccentettünk.

- Csinos vagy.-szólalt meg Heikki amikor újra kettesben voltunk.

- Köszönöm.-mosolyodtam el zavaromban és a hajamat a fülem mögé tűrtem. Fura, hogy pont ez volt az első mondata, de talán csak zavarában történt mind ez.

- Hogy telt a mai napod?

- Olyan szokványosan.-nyögtem ki egy korty ital után.- De kezdek újra hozzá szokni a Forma-1-hez.

- Melyik a jobb?

- Erre lehetetlen válaszolni.-ráztam meg a fejem és a pincér már az ételeket hozta ki nekünk. Csendesen kezdtünk el falatozni. Mind a ketten spagettit rendeltünk. Tudom mind a ketten arra várunk, hogy a másik megszólaljon, hiszen az udvarias kérdéseket már letudtuk.
- Mit csinálsz majd jövő héten?-bukott ki szinte belőle a kérdés és homlokomat ráncolva pillantottam fel rá. Lenyeltem a falatot ami a számban volt és megszólaltam végre.
- Haza megyek a barátomhoz Madridba, majd csütörtökön Le Mansba utazok, mert Alvaronak versenye lesz.
- Szeretsz ott lenni?-utalt a MotoGp-re.
- Igen, nagyon.- bólintottam és kicsit zavarba jöttem. Igaz előbb már megemlítette a motorokat, de most újra megtette.
- Nem gondoltál arra, hogy újra…újra motorozz?

- De.-feleltem csendesen.

- Ennyire vágysz rá?

- Igen. Costa doktor szerint az évekkel ez előtti sérülés állandósult. Nem jelent már igazi nagy veszélyt. Mióta eljöttem… Mióta Alvaroval élek minden egyes alkalommal amikor megtehettem vele edzettem… Az alapozástól kezdve… A kroszozásig és szerencsére tudom vele tartani a lépést. Edzett vagyok.-húztam meg a vállam.

- Ezek szerint újra versenyeznél? Profi szinten?

- Igen… De 26 éves vagyok és leragadtam a spanyol bajnokságban. Semmi esélyem se lenne…
- Annyira bizalmatlan vagy önmagaddal szemben.-rázta meg a fejét csendesen a finn. Felsóhajtottam csak és a villámmal az egyik húsgolyót bökdöstem.  

- Senki se örülne annak, hogy újra versenyeznék. Alvaro se repesne az örömtől és a barátom se. Ráadásul nincs azaz idióta aki „alkalmazna”.
- Én se örülnék neki ha motoroznál az tuti.
- Nem fogok. Maradok a háttérben és vigyázok Alvarora.-szomorúság bujkált a hangomban, pedig tényleg nem érzem magam annak. Jól érzem magam a bőrömben. Régen voltam ennyire jól.
- A barátod elfogad mindent?
- Igen. Tud mindenről.
- Az a lényeg, hogy szeret és vigyázz rád.-biccentette oldalra a fejét és mindig mosolygott. Zavarba tud hozni az tuti.- Azt hiszed jó volt ez így?-érdeklődött, miközben az ujját végig húzta a pohár száján. Nem nézett rám egyszerűen csak érdekelte a válaszom.
- Egyikünknek se volt jó, de újra tudtuk kezdeni.
- Ennyi a magyarázatod?
- Igen. Akkor ez volt a legjobb döntésem. Akkor úgy éreztem, ha nem lépek tényleg kárt teszek magamban. Nem akartam, hogy emiatt is szenvedjetek. Az nap, ahogy elmentél a gyárba és Sebi még nem érkezett meg cselekednem kellett.

- Tehát Madridba mentél.-állapította meg.

- Direkt nem a szüleimhez mentem. Ott úgy is kerestél volna. Ráadásul Madrid elég nagy város. Tisztán emlékszek, hogy az nap esett az eső… Sötét volt már és teljesen eláztam. Úgy néztem ki, mint aki fejest ugrott a folyóba. Alvaro nem volt otthon. Egyedül ücsörögtem a lépcsőn, amikor jó más fél óra múlva érkezett meg. Sajnálom Heikki, hogy szenvedtél miattam.-gördült végig az arcomon egy könnycsepp. Nem akartam sírni, hiszen az a gyengeség jele. Heikki óvatosan megérintette az arcomat, hogy a sós kis csepp eltűnjön a bőrömről.
- Én sajnálom, hogy nem értettelek meg.-vallotta be.
- Ne beszéljünk róla.-fogtam meg a kezét és egyszerűen levettem az arcomról. Azonban valahogy reflexszerűen összekulcsolódtak az ujjaink. Elmerengve bámultam magam elé és csak suttogva tudtam megszólalni.- De szeretném, hogy a helyzet köztünk valahogy normális legyen. Szerinted lehetséges ez?
- Szerintem igen.-bólintott komolyan.

- Köszönöm.-mosolyodtam el halványan…

…Vasárnap délután van és a háttérbe húzódva figyelem ahogy a csapat tagjai a kettős győzelmüket ünneplik. Kemény munka árán sikerült Webbernek megszereznie a győzelmet, Sebi pedig második lett. Éppen a medencébe ugrálnak a tűzálló overálba és egyiküket se zavarja. Csak nevettem rajtuk amikor megszólalt a mobilom.

- Igen?-szóltam bele szórakozottan.

- Naty… Alvaro vagyok.

- Bati minden rendben?-kérdeztem rá, hiszen fura volt a hangja.

- Öhmm… Nem igazán. Kórházban vagyok.

- Mit keresel te kórházba?-csodálkoztam el. Távolabb húzódtam a hangzavartól.

- Haza jöttem Madridba. Motokrossozni voltam és eltörtem a kulcscsontomat.

- Tessék?-csodálkoztam el. A gyomrom fel le hullámzott az információktól.

- Igen. A doktor azt mondta, hogy jobb ha még ma megműtenek. Így két óra múlva visznek be a műtőbe.

- Bati.-nyögtem fel és a hajamba túrtam.

- Nyugodj meg Naty. Nem lesz semmi baj.

- Ugye tudod, hogy ebben a helyzetben ezzel nem nyugtatsz meg.-ráztam meg a fejemet mire csak felnevetett.

- Valahogy sejtettem.

- Haza megyek amint tudok. Segítek neked.

- Köszönöm.-tudtam, hogy mosolyog.

- Számíthatsz rám Bati.