8. fejezet

 

Hatalmasat sóhajtottam, miközben arra összpontosítottam, hogy ne vágjam le az ujjaim hegyét. Nem tudom miért akarok főzni egyáltalán, hiszen Alvaro nincs itthon. Haza ment a szüleihez. Azóta nem láttam mióta haza jöttem Olaszországból. Nekem pedig egyáltalán nincs étvágyam. Pocsék dolog most egyedül lenni… Nagyon… De nem akaszkodhatok rá senkire se és nem is akarok. Magam kell megküzdenem a problémáimmal még akkor is, ha rohadt nehéz. Csengettek és kezemet törölgetve indultam el ajtót nyitni. Meglepetésemre egy hatalmas virágcsokorral találtam magam először szembe.

-Sergio…-sóhajtottam fel, hiszen rögtön tudtam ő az.

- Szia… Bejöhetek?-kérdezett rá egy apró fél oldalas mosoly kíséretében.

- Persze.-léptem el az útjából és kezembe adta a csokrot. Színes tulipánok…- Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor megcsináltam volna a vacsit korábban…

- Naty… Csss…-lépett közelebb hozzám és a két kezét az arcomra csúsztatta.- Ne pánikolj… Meg akartalak látogatni. Csak úgy…

- Csak úgy…-ízlelgettem az aprócska kis szót.

- Igen. Csak úgy.-mosolygott rám és megöleltem. Gondoskodóan zárt a karjai közé miután a homlokomra nyomott egy apró puszit nyakamba fúrta az arcát. Hosszú percek teltek el némaságban és éreztem, ahogy a torkom pillanatok alatt elszorul… Könnyeim potyogni kezdtek az arcomon végig.

- Naty… Mi a baj?-csodálkozott el ahogy rájött sírok.

- Sem…semmi.-szipogtam halkan.

- Kicsim…-simogatta meg az arcomat. Annyira pocsékul éreztem magam, hogy átsiklottam azon is hogyan nevezett.- A semmi miatt nem sírnál…

- Annyi… de annyi minden jár a fejemben…-ömlöttek a szavak belőlem hirtelen.-Nem mondanak semmi biztosat Robert állapotáról… Ott fekszik a kórházban egy életerős férfi, akinek álmai és céljai vannak. Ki tudja mi lesz?

- Naty…-ráncolta a homlokát Sergio.- Te… Te most nagyon feszült vagy.

- Nagyon.-nyögtem fel hangosan és a mellkasába temettem az arcomat, amit nagy meglepetésemre hagyott is. Hatalmasakat szuszogtam, ő pedig néma csendbe várta, hogy összeszedjem magam.

- Sajnálom.-szólaltam meg csendesen.

- Mit sajnálsz?

- Mindent…-motyogtam magam elé.- Most már mindennel tisztában vagyok.

- Mivel vagy tisztában?-érdeklődött türelmesen és a hajtincseimet elhúzta az arcomtól.

- Hogy mit érezhettetek amikor volt a balesetem.

- Naty túl élted… és szerencsére már fel is épültél a balesetből. Nem a te hibád.

- De minden az én hibám volt akkor. Dacból cselekedtem. Normális ember nem tesz ilyet… Így.

- Tízből kilencszer dacból cselekszek én is.-vonta meg a vállát majd nyomott egy puszit a számra.- Most pedig elmegyünk vacsorázni.

- Készül a vacsora…-makogtam magam elé.

- Nem baj. Gyere.-csúsztatta a kezemet az enyémbe és rám mosolygott. Azzal a mosolyával amivel tudja megbízom benne…

…Muszáj volt lefoglalnom magam valamivel és a legjobb módja a futás mostanában. Kifulladva léptem be a házba és rúgtam le magamról a cipőmet. Gondolom lassan szokásához híven Alvaro már nincs itthon. Konyhába sétáltam és kivettem a hűtőből egy üveg ásványvizet amikor megjelent Alvaro az ajtóban.

-Ohhh…-lepődtem meg őszintén.- Azt… azt hittem nem vagy itthon.

-Beszélni szeretnék veled Naty.-lépett közelebb hozzám.

- Mi a baj Bati?-szakadt ki egy hatalmas sóhaj a mellkasomból, hiszen utálom amikor ilyen hangsúlyban kezd el valamit.

- Csak beszélgessünk.

- Nem fogok fejvesztve elrohanni bármit is mondasz.

- Azt hiszem alakul valami az életemben.

- Barátnőd van?-kérdeztem rá konkrétan.

- Noeliaval találkozgatok pár hete.-felelte csendesen. Számat tátva felejtettem hirtelen.

- Noelia…

- Naty szeretném, hogy…

- Elköltözök ha ezt akarod.-előztem meg. Nem akartam, hogy sajnálkozzon. Nem akartam, hogy bármit túl magyarázzon. Sose volt jó benne… Letettem az üveget az asztalra.

- Naty…-sóhajtott fel és tett egy lépést felém.

- Alvaro hagyd ezt. Sose voltál jó abban, hogy túlmagyarázd a dolgokat.

- Natalien… A barátom vagy.

- Tudom és bármi történik az is maradok. Segítettél talpra állni. Így most nekem az a dolgom, hogy segítsek rajtad. Szeretném, hogy boldog légy. Ha az pedig úgy sikerül, hogy elköltözöm akkor megteszem.

- Ugye tudod, hogy….

- Mit tudok Bati? Csak annyira jöttem rá, hogy Malajzia óta kicseszett fura vagy.-motyogtam magam elé és láttam Alvaron, hogy tudja mire gondolok, hiszen hatalmasat nyelt és zavartan fonta össze a mellkasa előtt a kezét.

- Nem tudtam, hogyan kellene elmondanom.

- Őszintén.-feleltem csendesen…

…Hatalmasat sóhajtottam miközben a ruháimat hajtogattam. Tudom nem a legjobb ötlet volt, de haza költöztem a szüleimhez. Ennyi idősen nem a legjobb dolog haza menekülni a családi házba, de tudom itt szeretettel fogadnak. 

-Boldogulsz Kicsikém?-szólalt meg apa az ajtóban.

-Persze.-mosolyodtam el őszintén.-Köszönöm, hogy itt maradhatok.

- Ugye tudod, hogy most butaságokat beszélsz?-sétált közelebb hozzám és leült az ágyam szélére, miközben én török ülésbe húztam a lábaimat.

- Tudom.-sóhajtottam fel.

- Alvaroval összevesztetek?

- Nem…. Csak kicsit bonyolult lett minden.-vontam meg a vállam.

- Ilyen az élet Kicsikém.-mosolygott rám.

- Tudom apa.

- Ha türelmes vagy akkor előbb utóbb minden ki fog alakulni.

- Tudom.-motyogtam és a hajamat a fülem mögé tűrtem. –Csak nem akarom elveszíteni Alvarot se.

- Szerintem ő az akit sose fogsz elveszíteni. Tudom nagyon jól, hogy mennyi mindenen mentetek keresztül.

- Rengeteg mindent átéltünk már.-motyogtam miközben a takaró mintáját kezdtem el piszkálni.

- Minden helyre fog jönni.

- Remélem.-sóhajtottam fel.- Azt szeretném, hogy most már minden jobb legyen.

- Van munkád… Hobbid… Barátaid…

- Talán párom is van.-vallottam be csendesen.

- És szabad tudni, hogy ki az?-ahogy apára pillantottam valamiféle huncutságot láttam a szemében.

- Ugye nem mondod el még anyának? Eléggé kezdetleges még minden.

- Ha ezt szeretnéd így is lesz.

- Ramos az. Sergio Ramos. De tényleg nem biztos még semmi se.