75. fejezet

Talán erősebbnek érzem magam… Ahogy a napok telnek egyre erősebbnek érzem magam. Bár a kórházat már nagyon unom. A telefonomat nyomkodva ücsörögtem az ágyon amikor kopogtak az ajtón.

-Szabad.-sóhajtottam fel és kicsikét  kíváncsian vártam, hogy ki a legújabb látogatóm. De talán még így is hatalmas meglepetés ért, amikor Heikkit pillantottam meg.

- Te hogy kerülsz ide?-szólaltam meg csendesen.

- Gondoltam meglátogatlak. Bejöhetek?

- Nem Koreába kellene már lenned? Sebastian meg Tommi már elutaztak.

- Tudhatnád, hogy Sebastian túlbuzgó.-vigyorodott el és hiába nem adtam meg neki a választ besétált az ajtón amit gondosan becsukta maga mögött.- Amúgy holnap este fogunk elutazni.

- Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok?

- Isabel elcsicseregte.-húzta meg a vállát miközben helyett foglalt az üres széken.- Hogy vagy?

-Jobban.-feleltem őszitén.- Talán napokon belül kiengednek. Gyógytornára kell járnom, de nem baj. Túlélem.

- Saj…

-Ki ne mond kérlek.-emeltem fel a kezemet védekezően.-Amióta felébredtem csak ezt hallgatom… Sajnálom… Sajnálom… Mindenki csak sajnálja.

Heikki szótlanul ücsörgött a széken és hatalmas szemekkel pislogott rám. Megleptem a kirohanásommal, és már meg is bántam. Ő nem ártott nekem. Nem sokat ártott nekem. Nem rajta kellene levezetnem a feszültséget.

-Sajnálom… Te nem tehetsz róla.-sóhajtottam fel.- Néha kiborulok minden ok nélkül.

- Meg van az okod rá Naty.-felelte csendesen és óvatosan a kézfejemhez ért.- Sok minden történt.

- Tudom… Azt is, hogy ott voltál a kórházban.

- Ott voltam…-húzta meg a vállát.- Azt éreztem, hogy ott kell lennem.

- Tudod…-kezdtem bele. Nem teljesen fair, hogy ha elmondom neki… De talán most már jobb az őszinteség.- Vártam, hogy esetleg meglátogass… Pedig…

- Kicsit tartottam tőle, hogy a bátyád engem is lever.-bukott ki belőle a vallomás. Elkerekedett a szemem egy pillanat alatt majd elnevettem magam.- Nem vicces Naty. Casillast is egy pillanat alatt állon verte.
- Azt se kellett volna.

- Bántott téged.

- Sok embert bántottam már én is.-motyogtam és ebben a pillanatban rá gondoltam. Ahogy összenéztünk tisztában voltam vele tudja mire gondolok.

- Nem tudtam, hogy látni akarsz-e.

- Látni akartalak… Legalább egy kicsit.-csúsztam le az ágyon és próbáltam kényelmesen az oldalamra fordulni.

- Jól vagy?-szegezte nekem a kérdést azonnal.

-Persze. Csak így könnyebb.-mosolyodtam el. Fura módon őszinte aggódást véltem felfedezni az arcán. Óvatosan érintette meg a bőrömet és csak néma csendben figyeltem a tettét.

-Hamar kikerülsz innen és jobb lesz… Minden jobb lesz.

- Egyet bánok csak, hogy lemaradok Sebastian bajnoki címéről.

- Ha szót fogadsz az orvosoknak lehet, hogy nem.-vigyorodott el.- Mert tudod most az egyszer szót kell fogadnod.

- Tudom.-mosolyodtam el én is hasonlóan.- Boldog Születésnapot Heikki.

- Emlékszel?-lepődött meg őszintén.

-Miért ne emlékeznék?-kontráztam vissza, de abban a pillanatban nyílt ki a szobám ajtaja. Alvaro lépett be rajta. Nem számítottam rá, de egy széles mosoly költözött az arcomra miközben Heikki feszülten húzódott el tőlem. –Bati… Te hogy kerülsz ide?

- Nem rég szállt le a gépem és rögtön ide jöttem hozzád.-válaszolt kedvesen és lassan közelebb sétált hozzám. Láttam rajta, hogy Heikki jelenleg az a személy akit jelenleg nem szívesen látt itt.

-Már vártalak.-öleltem magamhoz miközben helyett foglalt az ágyam szélén. Heikki azzal a lendülettel pattant fel a székéről és kezdett el szedelőzködni. Csodálkozva pislogtam rá.

- Mennem kell. Nem sokára utazunk Koreába.

- Elfelejtettem.-motyogtam magam elé.

- Pihenj Naty.-mosolyodott el és nyomott az arcomra két puszit.

-Boldog Születésnapot.-suttogtam a fülébe.

A finn barátom elköszönt mind a kettőnktől és magunkra maradtunk Alvaroval, aki amíg csak tehette töretlenül bámult maga elé. Szívem szerint fejbe kólintottam volna, hiszen megérdemelte volna.

-Nem vagyok hülye.-bukott ki belőlem hirtelen.

-Nem is mondtam, hogy az vagy!-emelte fel védekezően a kezeit.

- Heikki nem ártott nekem. Nem ő a rossz.-ráztam meg a fejem.

- Nem utálhatok azt akit én akarok?-kontrázott vissza a kijelentésemre. Csak a szemeimet forgattam és inkább megtartottam magamnak az összes megjegyzésemet.-Amúgy beszéltem az orvosoddal.

- Neked mondott bármit is? Mert nekem nem.-fintorogtam.
- Igen.

-Kinyögnéd végre, hogy mi a fenét mondott? Sérült pár testrészem, de az agyam nem… Kivételesen.

- Személy szerint ilyet nem mondtam.-vigyorgott rám.

- Tudod úgy bemutatnék neked.

- Akkor nekem meg kellene sértődnöm és nem tudnám felajánlani a lehetőséget, hogy hozzám költözz.

- Tessék?-lepődtem meg.

- Naty tudom, hogy nincs hova menned… Hiszen Ikernél laktál…

- Igen emlékszek erre is.-dőltem hátra.

- És emellett ha jól sejtem nem akarsz haza menni a szüleidhez.

- Alvaro.-nevettem fel kínomban. Nem akartam haza menni a szüleimhez. Nem akartam gyengének tűnni előttük. Tudtam valahogy talpra kell állnom. De nem tudtam segítség nélkül sikerül-e… Ezen nem gondolkoztam.

- Legalább a nevemre emlékszel. Nos? Mi a válaszod?

- Alvaro…

- Hmm?

- Megint szerencsétlen vagyok igaz?

- Csak annyire mennyire szoktál. Nos? Hozzám költözöl?

- Púp leszek a hátadon.-állapítottam meg.

- Ha az lennél nem kérdeztem volna meg.-cirógatta meg az arcomat. Ahogy rápillantottam elmosolyodott. Az a Batis mosoly jelent meg az arcán amivel mindig mosolyt csalt a számra.

- Milliószor mentettél már meg.

- És meg is foglak. Akkor?

-Rendben. Hozzád költözök.-egyeztem bele…

…Ideköltöztem Alvarohoz. Hasonló jelenleg a helyzetünk mint pár éve… Csak jelenleg Madridban vagyunk és nem Barcelonában. Bati az aki kihúz a trutyiból. Nem hagyja, hogy magamba roskadjak és újabb hülyeséget tegyek. Fogalmam sincs mikor tudom ezt meghálálni neki. Hiszen túl sokat köszönhetek neki. Hatalmasat sóhajtottam és feltápászkodtam a kanapéról. Egyedül vagyok… Eddig vágytam a magányra… De jelen pillanatban sokkal jobban érezném magam, hogy ha lenne valaki körülöttem… Ha fecsegne… Zizegne… De nem… A csend miatt túlságosan hangosak a gondolataim… Az életem romokba hever. A szerelmem elhagyott. Elhagyott, mert elhanyagoltam… Megcsalt… Nem hittem, hogy érezhetem magam ennyire semmire valónak… De érezhetem. Emellett érzem is. Itt vagyok egyedül. Csak kicseszett mankók segítségével tudok járni.

-Szar helyzett.-nyögtem fel hangosan és megmasszíroztam az orrnyergemet.  Persze rájöttem… Mindenre rájöttem az elmúlt napokban. Elvesztettem mindent amiért eddig küzdöttem. A terveim füstté váltak egyetlen véletlen baleset miatt. Talán a Sors így bűntett minden egyes hibám miatt, amit elkövettem az életemben. Elvette tőlem a babát… a csapatot… Tudom át kell lendülnöm ezen, csak jelenleg kérdés még, hogy meg tudom-e csinálni. Újra erős tudok-e lenni… Merengésemből a mobilom csörgése zökkentett ki. Nem nagyon volt kedvem senkivel se beszélni, de tudtam muszáj lesz felvennem, hiszen mostanában mindenki ellenőrizget.

-Igen?-motyogtam és kinéztem az ablakon.

-Ohh de morcos vagy.-nevetett fel a zaklatóm.

-Ramos?-kérdeztem vissza csodálkozva.

- Igen úgy hívnak már egy jó ideje.

- Bolond.-mosolyodtam el.- Miben segíthetek neked?

-Kíváncsi vagyok, hogy vagy…

- Tűrhetően. Azt hiszem. Már kiengedtek a kórházból, de járnom kell gyógytornára.

- Nem kimondottan erre gondoltam.

- Arra nem akarok gondolni.-ráztam meg a fejem.-Könnyebb. Sokkal könnyebb így.

- Ez valahogy érthető is… Nincs kedved valamikor velem ebédelni?

- Nem kellene neked inkább a focival foglalkoznod?-kontráztam vissza, mire vidáman felnevetett. Miért érem ezt el mindig nála? Általában mindig sikerül szórakoztatnom valamivel… Akaratomon kívül.

- Foglalkozok én azzal is.

- Néha úgy gondolom, hogy a csajozás elveszi az eszedet. Azt a maradék cseppnyi eszedet.

- Ne félts engem!

- Persze. Miért is féltenélek?-bukott ki belőlem a kuncogás.

- Végre nevetsz.

- Tudom.-sóhajtottam fel.

- Akkor eljössz velem ebédelni?

- Igen. Elmegyek veled ebédelni.