- Jól nézel ki Rosie.-szólalta meg miközben a kávémat kavargattam.
- Dehogy. Fodrászhoz kellene mennem és a műkörmöshöz, de jól érzem magam.
- Ez a legfontosabb nem?-tettem fel mosolyogva a kérdést, mire kibukott belőle egy jó ízű kacagás. Nem tudtam, hogy ez most jónak számít vagy sem, de egy apró mosoly újra megjelent a számon.
- Köszönöm Naty, hogy itt lehetek.
- Ezt ne nekem köszönd.-húztam meg a vállam.- De gondolom kell egy kis változatosság. Kikapcsolódás.
- Sokkal másabb, mint a Forma-1. De imádom ezt a pályát. Az egyik kedvencem. Forma-1-et is itt láttam először élőben.
- Én annyira nem szeretem, de ha gondolod robogóval kimehetünk a pálya széléhez.
- Komolyan?-láttam rajta, hogy tetszik neki az ötlet.
- Komolyan.-bólintottam.- Csak el kell hoznom még pár papírt a sajtó központból és utána indulhatunk ha gondolod.
- Szuper. Addig ehetek még egy sütit?
- Csak nyugodtan.-nevettem fel. Lassan felálltam a székről és a kék kabátomat magamra vettem, hiszen hiába nem esik az eső személy szerint fázok. Szőke tincseimet kihúztam a kabátomból és Rosiera mosolyogtam.- Sietek.
- Itt várlak nyugi.
Kisiettem a motorhomeból és első utam a sajtóközpontba vezetett, ahol Annietől megkaptam a Suzukinak címzett papírokat egy fekete mappába és szokás szerint megköszönte, hogy ilyen gyorsan érte jöttem. Szeretem ezt csinálni és meg akarok felelni az elvárásoknak. Nagy ledülettel rontottam ki az épületből és azzal a lendülettel neki mentem valakinek. A lábaimba megbotlottam és kis híján fenékre huppantam. A fekete dosszié a földre esett és miután visszanyertem az egyensúlyomat a papír után kaptam, de az illető is ugyan ezt tette. Sikeresen összefejeltünk.
- Áúú.-kaptam a homlokomhoz, mire az illető csak kacagni kezdett.- Bocsánat.
- Semmi baj Naty!
- Nicky…-néztem fel és azonosítottam be, hogy tényleg az amerikai versenyzőt trafáltam el.- Sajnálom.
- Mondtam semmi baj. Hogy vagy?
- Kicsikét fáradt vagyok és fázok, de amúgy jól vagyok.
- Miért nem csodálkozok azon, hogy fázol?-nevetett fel, mire én csak a homlokomat ráncoltam.
- Ez nem vicces.-motyogtam.
- Csak egy kicsit.-vonta meg a vállát. Nyelvet öltöttem rá, mire megejtett egy olyan mosolyt amitől szerintem a nők bomlanak. Csak éppen elmosolyodtam, hiszen meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Csodálkozva fordultam meg és pillantottam meg Rosiet felénk közeledve.
- Minden rendben?-tettem fel a kérdést, ahogy a közelünkbe ért.
- Persze… Csak azt hittem rég eltévedtél.
- Dehogy csak akadt egy két dolog, ami közben.
- Egy jó képű dolog.-nézett alaposan végig az amerikai férfin, miközben a vállamra tette a kezét. Tűrtőztetnem kellett magam, hogy ne nevessek fel, hiszen már csak annyi híja volt, hogy a lány megnyalja a száját. Azt hiszem az amerikai versenyzőnek is leesett az a bizonyos tantusz, hiszen mosolyogva tett egy lépést felénk.
- Szia! Nicky Hayden vagyok.-nyújtott kezett a finn lánynak.- Szia! Rosie vagyok. Rosie Parmakoski.-fogadta el a gesztust.
- Azt hiszem nekem mennem kell…-kaptam észbe.- Ezeket a papírokat várják a csapatnál.
Nem hagytam, hogy a lány bármit is mondjon. Talán csak többet képzeltem ebbe az apró kis jelenetbe… De próba szerencse… Bármi lehet…
…Közel egy órát tölöttem egyedül a motorhomeban amikor csatlakozott hozzám Alvaro. Így a pihenőjébe mentünk ahol először a felszerelését ellenőriztük. Ő a ruháján lévő koptatókat nézegette, míg én a sisakján cseréltem le a plexit. Mind a kettőre meg lenne a szakember, de jobban szeretem kézben tartani a dolgokat.
- Megkérdeztem Ikert éjszaka, hogy nem-e megyünk el nyaralni.-eddig nem beszélhettem erről senkinek se. De úgy érzem van annyira megértő Alvaro, hogy meghallgat.
- És mit mondott? Elmentek nyaralni?
- Benne van… Azt hiszem. Amerikába szeretnék majd elutazni… Sosem voltunk még úgy igazán nyaralni… Már mint nyáron. Csak pár nap volt mindig… De most olyan jó lesz… Bár remélem azt tudod, hogy lehet így nem megyek veled pár versenyre.
- Remélem akkor Sebastiannal se.-dohogta.
- Ha veled nem megyek akkor vele se.
- Nagyon remélem.
- Bati…-dohogtam.
- Jól van. Egy szavam sincs.-emelte fel védekezően a kezeit. Csak a szemeimet forgattam és tovább bíbelődtem. Szeretem az ilyen feladatokat, hiszen nagy figyelmet igényel. Hogy ne karcoljam meg a sisakot és a plexit a tökéletesen a helyére rakjam.
- Hol hagytad amúgy Rosiet? Utoljára veled látták amikor krémest ettetek.- Ejnye Bati. Savanyú a szőlő, hogy mi ehetünk sütit és te nem?-nevettem fel vidáman.
- Most mondanék valamit, de inkább visszaszívom.
- Szeretlek.-trilláztam, amikor kopogtak.
- Szabad!-szólalt meg Bati. Rosie lépett be rajta eltakart szemekkel. A honfitársammal csak összenéztünk és nem sok hiányzott, hogy kacagni kezdjünk, hiszen a szemét takarva jött be a lány.
- Nem látok semmit.
- Azt látjuk.-nevetett fel Alvaro.- Mi ütött beléd?
- Semmi. Csak azt mondták kint, hogy együtt tűntetek el… és hát… Ki tudja?-dobta le magát mellém a lány és törökülésbe húzta a lábait.
- Kac-kac. Kac-kac.-forgatta a szemeit Alvaro miközben ledobta a pulóverét.
- Te most mire készülsz?-tette fel a kérdést meglepődve Rosie.
- Mondjuk öltözök?
- Eltakarjam a szemem?
- Nyugi. Semmi olyat se látsz.-nevettem immár és megpaskoltam a lány combját.- Milyen volt Nickyvel?
- Egész rendes pasi. Bár azt hiszem úgy gondolta, hogy a mosolyától leszalad a bugyim a bokámig.-vonta meg ártatlanul vállát a finn lány.
- Ezt én nem akartam hallani.-háborodott fel Alvaro.
- Ne is foglalkozz vele.-legyintettem.
- Kávéztunk egyet, de csak ennyi… Jó volt.-csapta össze a tenyerét Rosie. Jó volt mosolyogni látni. Még akkor is, hogy Sebastian ennek a helyzetnek nem igen örülne…
